A botíj
Az angol botíj, vagy "longbow", azaz "hosszú íj" tényleges eredete a történelem homályába vész. Az V. század körül a kontinens alföldjei felől a szaxonok vagy magyarul a szászok árasztották el Britanniát. Valószínűleg ők voltak azok, akik az őslakosságot az íjjal megismertették.
A vad walesi törzsek is ez idő tájt kerülhettek kapcsolatba ezekkel az Anglia más vidékein használatos íjnál hosszabb íjakkal. A vikingek, akik Dániából és a Skandináv félszigetről indultak hódító útjaikra, szintén nagy hatással lehettek a brit sziget őslakosaira. Ők már nagyon hatékony fegyverként használták az íjat. Hódításuk Britanniában az i.e. 950tol 850ig terjedő időszakra tehetõ.
Kulcsfontosságú szerepe volt az íjnak a normann hódítások során is. A hastingsi csatában 1066-ban a normannokat a maga is kiváló íjász hírében álló Hódító Vilmos vezette győzelemre. Ettől az időtől kezdve, sajátos módon éppen a normann íjászok hatásának köszönhetően Angliában is megkezdődött az íjászat fejlődése, s az íjnak, mint meghatározó jelentoségű harci eszköznek több száz éves egyeduralma.
Az angol íjászat csúcspontját az 1337-tol 1453-ig tartó ún. százéves háború alatt érte el. Már a crécyi csatában 1346ban a III. Edward és fia, a 16 éves "fekete herceg" vezette angol íjászok ismételt nyíl-záporai gyakorlatilag megfelezték a francia sereget. Az ellenség vezére, IV. Fülöp elsősorban a genovai számszeríjászaira támaszkodott, azonban a csatatéren végigvonuló felhőszakadás eláztatta a számszeríjak idegét, és így azok használhatatlanná válnak.
A százéves háború vége felé az angolok újabb győzelmet arattak a franciák felett V. Henrik vezetésével. Az 1415-ben lezajlott agincourti csatában ismét a könnyű íjászok döntötték el a küzdelmet. Ezek a gyalogos íjászok alig voltak többen 5000-nél. Folyamatos "tűz " alatt tartották az elbizakodott, jól felszerelt, főként lovagokból álló francia sereget. Az ütközet végére a 225 ezer főt számláló francia seregből 115 ezer maradt a csatatéren, míg az angolok csak néhány száz embert veszítettek. Ez a győzelem, amely alapvetően a mintegy 6 láb kb. 180 cm hosszú, 100 font 50 kg húzóerejű, többnyire tiszafából készült egyenes íjnak volt köszönhető, meghozta a halhatatlanságot a bátran harcoló szabad parasztoknak, a yeomanoknak és az angol hosszú íjnak is.
VIII. Henrik kiváló vadász és képzett íjász volt, nagyon nagyra értékelte az íjat. Az íj és a nyíl iránti rajongása volt az oka, hogy régi barátját és gyermekei tanítóját, Roger Ashamet arra biztatta, hogy írja le, foglalja össze az íj kezelésének módját. A eredmény az 1545ben megjelent Toxophilus c. könyv lett, amely az elsõ pontos írásos útmutatás az íjjal való lövés egyes fázisairól. Ilyen értelemben ez volt az elsõ íjászattal foglalkozó kézikönyv, hiszen pontosan leírja és megmagyarázza, hogyan kell az íjásznak megfelelően bánnia fegyverével. VIII. Henrik egyébként több íjásztársaságot is alapított. Az első a Szent György társaság volt 1537ben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
